Egyedül

Semmi sem írhatja le magányos estéim érzését,
mi megindítja bennem a szomorúság képzését.
Vágyaim cigarettám füstjével indulnak útjukra,
Szétáradva a légben, mit betölt a tavasz illata.
Velük szállok gondolatban, eluzvén gondjaim,
a pillanatra várva, mikor megvalósulnak álmaim.
Ennyire egyedül vagyok? – kérdezem magamat.
Hisz’ nincs kinek élned! – válaszolja a bánat.
Mit csináljak, kinek szóljak? Hol van a balfelem?
Magánytól való reszketésemen röhög a félelem.
De mégis! El fog jönni? Meg fog találni?
Ha itt ülök minden este hogy’ fog meglátni?
Ó, de hiányzol kedves! Úgy szeretnélek!
Még nem is ismerlek, de már megérintenélek…

Hát ilyen a magány.

Sivár,
Kopár,
Halál.

A Vazul utcai lakásban írtam egy péntek este, mikor egyedül voltam otthon, magányosan.  Legfoképpen a társamat hiányolom maga m mellol, s eltunodöm azon, hogy hogyan fogok társat találni magamnak, ha nem teszek érte semmit, ha csak otthon ülök.

Leave a Reply